A mai bejegyzés egy kicsit kevésbé lesz elméleti, mert úgy tűnik nekem, hogy bizonyos - nagyon veszélyes - jelenségek elég széles körben elterjedtek ahhoz, hogy szó essék róluk.

A "férfiúi önérzet szindróma"

MPS - azaz Male Pride Syndrome, avagy "férfiúi önérzet szindróma". A terminust az öndvédelmi világ egyik fenegyerekétől, Marc Animal MacYoungtól kölcsönöztem (pontos hivatkozás rövidesen várható:)) Természetesen nem arról van szó, hogy a férfiak egy része reggelente hosszan igazgatja a haját a tükör előtt (noha erős a késztetés, hogy azt is idesoroljam:)), hanem mindazon dolgok összességéről, amik a férfiak túlméretes egójából adódnak, és rendszerint bajba sorodják az ebben szenvedőket.
Mindenkit ezer apró és nagyobb inzultus ér nap mint nap. Meglök a buszon valaki, a néni áthúzza a lábunkon a kézikocsiját, az a barom bevág a lerobbant autójával, vagy éppen nem enged ki, beszól, leszól, felszól, csúnyán néz, büdös, ronda, emós ésatöbbi ésatöbbi.

Ezen kellemetlenségek egy részét maga az MPS okozza, mert ez késztet minket arra, hogy elvárjuk a világtól a kiemelt figyelmet, és amikor úgy érezzük, ezt nem kapjuk meg, dühbe jövünk. A minket itt jobban érdeklő eset viszont az, amikor tényleg inzultus ér.
Ennek talán leggyakoribb esete a "beszólás", aminek gorombasági foka a "Mit nézel"-től a "széjjel...om anyád p...ját"-ig elég széles skálán mozog. Az ilyesmi nyilván senkinek nem esik jól. Függetlenül ettől kérdés, hogy hogyan reagálunk le egy ilyen helyzetet. Sajnos úgy tűnik, igen széles azoknak a köre, akiknek az egója képtelen befogadni az ilyen rettentő eseményt. Az ilyen harcosok azonnal bosszúért kiáltanak. Itt jegyezném meg, hogy a pia az MPS melegágya, nem véletlen, hogy a verekedések ("dulakodások") jelentős része szórakozóhelyek környékén vagy azokban történik. (Azt is megjegyezném, hogy a pia jótékony hatással van a fájdalomküszöbünkre, és katasztrofális hatással a reflexidőnkre - mindkettő annak kedvez, hogy pl. belehaljunk egy késszúrásba, amit észre sem vettünk.)
A bosszúnak tehát két módja  szokott lenni (ill. bizonnyal több is, kettőt említek most):

• A visszaszólás, avagy "a te k...a anyád". Az ilyen beszóló-verseny (szép angol kifejezéssel: woofing contest = "ugató verseny") jó eséllyel megintcsak fizikai konfliktussá eszkalálódik.
• Fizikai megtorlás, avagy *KABOOM*. Ez a rövidebb út, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek kedve támad időnként így elintézni valamit. Skálája igen széles lehet a pofontól a tankkal való legázolásig, képességek, felszerelés, és az MPS mértékének függvényében.

   

A következő problémák merülnek itt fel: 
Először: ha egy beszólást bunyóval torolsz meg, akkor legalább annyira te vagy a "rosszfiú" az adott szituációban, mint a másik, akkor is, ha beszólogatósdi előzi meg a konfrontációt.
Másodszor: akármilyen remek küzdő vagy, van nálad jobb - ez biztos. Az a sunyi képű ott a sarokban lehet, hogy igen gyors kezű késelő, és a kis esti testmozgásból életveszélyes sérülés, vagy még rosszabb lesz. Ez esetben igen kevéssé vigasztaló, hogy menet közben ropivá zúztad az arcát. A bazi terepjáróból kikászálódó nagytesű illető sem biztos, hogy életed legkönnyebb ellenfele lesz.
Harmadszor: senki nem garantálja, hogy a kötözködő egyedül van. Ha volt beszólogatás is, akkor még időt is adtál a haverjának, hogy hívjon erősítést. Ez esetben a második pontban felvázolt kellemetlen opciók esélye jócskán megnő, és kifuthat a dolog az "öten rúgunk egyet" című sportra is.  
Negyedszer: az ember olyan, mint az elefánt: nem felejt. Akit ma leversz, az nem fog szeretni. És mivel nem felejt, elképzelhető, hogy szervez egy visszavágót, amelynek alkalmával minden lehetséges előnyt a maga javára fordít, legyen az fegyver, túlerő, vagy orvtámadás.
Ötödször: az MPS indukálta harc nem önvédelem. Ha az ügy bíróság elé kerül, jó esély van a garázdaság, súlyos testi sértés, egyebek felmerülésére, és ha egy zaftos beszólogatás előzte meg a fizikális konfrontációt, a bíró sanda nézése akár években is mérhető lehet.
Hatodszor: "ha most hagyod magad, akkor legközelebb már..." Ez legyen a legközelebb problémája. Ha a helyzet olyan, akkor legközelebb már nem leszek ott, nem megyek abba a bárba stb. Ha nem olyan, mert muszáj ugyanoda mennem, ugyanazokkal találkoznom stb., akkor legközelebb nagyon éber leszek, és figyelem a veszélyforrásokat.

Összefoglalva: nem éri meg. Egy kis horzsolást az egón egy egészséges embernek könnyűszerrel el kell tudnia viselni. Anélkül, hogy részletesen belebocsátkoznék az idevágó stratégiákba (akit ezek érdekelnek, találthat bőségesen anyagot MacYoung és pl. Geoff Thompson könyveiben), a legszerencsésebb a helyszín elhagyása. Nem pánikszerű menekülésre gondolok persze, de minél előbb lépünk ki a szituációból, annál jobb. Mindenképpen érdemes ezzel együtt a legrosszabbra készülni, tehát hogy a sértegető nem akarja annyiban hagyni a dolgot, hanem mindenképpen harcra szomjazik. Éppen ezért a maximális éberség fenntartása mellett tanácsos végrehajtani a távozást.
Úgy vélem, hogy egy férfi sokkal hasznosabb, ha ellátja a családját, és védelmezi őket a tényleges veszélyek ellen, mintha ostoba dolgokba keveredve megsérül, veszélybe sodorja a szeretteit, és esetleg börtönbe vonul, ahonnan semmit nem tehet értük.

Figyelem: nem arról van szó, hogy ne védjük meg magunkat, illetve szeretteinket (stb.)! Ha fizikai bántalmazás esete forog fent, akkor nem az egónk, hanem a testi épségünk (szeretteink stb. testi épsége) került veszélybe, ami egy teljesen más történet: ebben nem bűnözők vagyunk, hanem öntudatos állampolgárok, akik azt teszik, amire az általuk egyáltalán nem provokált helyzet kényszeríti őket.

Szóval maradjunk higgadtak - és most jó edzést :)