personal protection

Ez a blog az önvédelemről fog szólni a szó tágabb értelmében. Lesz benne szó fiziológiáról, pszichológiáról, meg egy csomó olyasmiről, amit a legtöbben elfelejtenek - pedig minden ezeken alapszik.

Friss topikok

Linkblog

Blogajánló

HTML

Szezám zárulj

2009.05.26. 16:26 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

Kedves mindenki, bizonyos okokból úgy döntöttem, zárt ajtók mögött folytatnám. Kérem, akit érdekelnek a továbbiak, írjon egy emailt a mongooselrt kukk gmail dát com emailcímre, amiben jelzi, hogy olvasna, ill. legyen olyan jó, jelezze, hogy hol bukkant a blogra.

További kellemeseket és jókat :) 
(U.i.: A héten már meglesz az első új típusú bejegyzés, úgyhogy érdemes igyekezni:)).

 

 

Ajánló: Geoff Thompson

2009.05.17. 12:44 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

Mivel általában nem közlök részletes forrásmegjelöléseket, de úgy tenni sem szeretnék, mintha az itt leírtak az én fejemből pattantak volna elő, időről időre kicsit részletesebben ismertetek egy általam használt forrást.


Mai alanyunk nem egy könyv, hanem egy úriember, bizonyos Geoff Thompson, brit író, és önvédelem-oktató. Thompsonra elsősorban azért érdemes hallgatni, mert hosszú éveket töltött kidobóként különböző, változatosan rossz hírnevű klubokban, ahol az erőszakkal napi szinten szembesült. Ha hinni lehet az önéletrajzának (önmagában is nagyon tanulságos olvasmány), rengeteg küzdelemben vett részt, amelyek nagy részének köze sem volt semmilyen fairplayhez.
Thompson sokakhoz hasonlóan a tradicionális harcművészetekkel kezdett, ám ezek a tényleges utcai erőszak kontextusában elégtelennek bizonyultak, ezért a full kontakt műfajok felé fordult, mind ütő-rúgó, mind földharcos téren. A munkájából adódóan feltehetően elég alaposan kitapasztalta, hogy mi az, amit el lehet sütni az utcán, és mi az, ami felejtős, csak bajt hoz az emberre.
Ami viszont talán még ennél is fontosabb, hogy nagyon jól kitapasztalta az erőszak természetét: milyenek, hogyan viselkednek az erőszakos emberek, honnan lehet tudni, hogy baj készül, miféle rituálék, jellegzetes viselkedési minták előzik meg az erőszak kirobbanását. Mivel elég közelről tanulmányozhatta a bűnözők viselkedését, nagyon értékes megfigyelésekre nyílt alkalma, amelyeket, mi az átlagos emberek is fel tudunk használni a támadások elkerülésében.
Szerencsénkre Thompson nemcsak összegyűjtötte ezt a sok tapasztalatot, hanem írásba is foglalta. Rengeteg, bár az esetek túlnyomó többségében elég rövid könyvet írt, amelyeket én három csoportba sorolok:

  1. A könyvei egy része leginkább szórakoztató célú. Ide tartozik a fent linkelt életrajz, és a Red Mist c. regény is. Hozzáteszem, ebben a regényben vannak az általam valaha olvasott legrealisztikusabb közelharci jelenetek: Thompson nyilvánvalóan a saját harci tapasztalatait foglalta egy - egyébként nem túl bonyolult szövésű:) - történetbe.
  2. Technikai/edzés könyvek: ebből van a legtöbb. Ezek egy-egy puszta kezes technikai repertoárból adnak ízelítőt. A skála nagyon széles (minden tétel egy könyv): ütések, rúgások, leszorítások, szabadulások, könyök és térd, feszítések stb. Ide tartozik még a súlyzós edzésről írt könyve, amiben küzdők számára néhány elég fontos dolog található.
    Ezekkel a könyvekkel, vitathatatlan érdemeik mellett, ugyanaz a gond van, mint általában az ilyen könyvekkel: nagyon nehéz belőlük technikát tanulni. Néhány képből kell kivonni a mozgássor dinamikáját, és számtalan fontos nüansz óhatatlanul is elsikkad. Szerencsére ma már jó sok könyvnek megvan a DVD párja is, ezekkel együtt valószínüleg (sajnos DVDt még nem volt alkalmam megnézni) elég jó tanulási segédeszközök lehetnek.
  3. Az "elméleti" könyvek. Véleményem szerint ezek Thompson legfontosabb munkái, és ezek azok, amelyek az egyébként legkevésbé elérhető tudást adják. (Értsd: jó küzdelmi tréning sokféle van, de jó éberség/elkerülés stb. tréning sokkal-sokkal kevesebb.) Ide tartozik pl. a Dead or Alive, a Three Second Fighter, és a The Art of Fighting Without Fighting. Ezek a könyvek részletesen leírják, hogy miféle támadásokra számíthat egy átlagpógár, milyen előjelei lehetnek ezeknek, és mit lehet ellenük tenni a fizikai harc elkerülése érdekében. Szó esik az otthonunk védelméről, a különböző társas szituációkról (közlekedés, bárok, szórakozóhelyek), ill. olyan dolgokról, mint pl. a kéz pozícionálása egy forró helyzetben (ez az ún. "fence", amiből Thompson csinált diszciplínát).

Aki teheti, ez utóbbiakból legalább egyen mindenképpen rágja át magát; sok, itt már olvasott dologgal fog találkozni, meg sok olyannal, amit itt még nem olvashatott, pl. interjúk bűnözőkkel arról, hogy mi alapján választanak áldozatot (érdekes, ugye?), ill. a deeszkalálás különböző verbális és non-verbális technikái.
Újra szeretném hangsúlyozni, hogy még a verbális és pozicionális dolgok esetében sem elég, ha elolvasunk egy könyvet és megértjük a koncepciót, ugyanúgy, mint a fizikai technikákat, ezeket gyakorolni, edzeni kell.
 

A fenyegetés kiértékelése 2 - a támadás előjelei

2009.05.09. 11:55 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

Árulkodó jelek

 

Az előzményben ott tartottunk tehát, hogy arra figyelünk, amit az IK csinál, nem arra, amit mond, igyekszünk távolságot tartani, és keressük a második szereplőt. Előfordulhat azonban, hogy mindezek ellenére (vagy ezek hiánya miatt) belekerülünk egy olyan helyzetbe, ahol mégiscsak ott vagyunk szemtől szemben és kis távolságra egy IK-tól, aki feltehetően semmi jót nem akar nekünk. Ez egy igen nehéz helyzet, hiszen nem tudhatjuk, hogy mit hoz a következő pillanat, bármikor fizikaivá eszkalálódhat a helyzet.
Vannak azonban olyan jelek, amelyek segítenek abban, hogy előre lássuk a közelgő fizikai támadást. Meglehetősen nagy mintán figyeltek meg néhány olyan jellemző viselkedési formát, amelyek közvetlenül vagy legalábbis nem sokkal a *BOOM* előtt szoktak megjelenni. Ezek egy része idegrendszeri, és szinte kizárt, hogy ne bukkanjanak fel, de a többi is eléggé szubtilis szinten zajlik ahhoz, hogy a legtöbb támadó ne tudja tudatosan kiiktatni őket - már csak azért sem, mert megvan a maguk szerepe a támadás előkészítésében. Kicsit olyanok ezek a jelek, mint amikor egy pókerező mindig a fülét vakarja, amikor blöfföl - csak ezúttal nem a pénzünkkel, hanem a fogainkkal (és még többel) játszunk :) 
Igen valószínű, hogy a támadó maga is adrenalin-rohamot él át mielőtt megindul. Ennek van néhány olyan jellegzetessége, ami jól megfigyelhető:

  • Nehéz légzés: az adrenalinnal való küszködés egyik jele, ha valaki nagy, mohó kortyokban nyeli a levegőt, mintha nem lenne belőle elég (ennek egy speciális változata kifejezetten segít az adrenalin kontrollálásában).
  • Kitágult szemek: feltehetően a támadó is küzd a csőlátással, aminek velejárója lehet a tágra nyitott, akár dülledő szem.
  • Széttárt karok: nagyon jellemző, és része az agresszív testbeszédnek, hogy az ember úgy áll, vagy megy, mint aki mindkét hónaljában ásványvizes palackot tart. Ha valaki nagy sebességgel jön felénk ebben a pózban, jó esély van rá, hogy szó nélkül támadni fog. (Ezt a pózt szokták majmolni a wannabe keményfiúk, akik gyakran folyton ilyen kéztartásban járnak.)
  • Mutatóujj beélesítés: a támadás előtt gyakran figyelmeztetőleg lengeti a mutatóujját a támadó, esetleg az áldozat irányába mutogat stb. (Érdekes, mivel ez igen kontraproduktív mozdulat - ha az áldozat megunja a játékot, rögtön beljebb lehet egy törött mutatóujjal -, mégis visszatérő elem.) 

Vannak további jellegzetességek, amelyek nem elsősorban az adrenalinnal, vagy a támadás előtti pózolással függenek össze, hanem vagy gőzünk nincs mivel:), vagy a támadás előkészítésével:

  • "Tollászkodás": a támadó valamit babrál a fején: megigazítja a haját, megdörgöli az orrát, beletúr a bajszába/szakállába, megvakarja a fülét stb.
  • Körbenézés: a támadó elnéz jobbra és balra, vagy akár a háta mögé. Ennek racionális magyarázata is van, mindjárt kettő is: egyrészt megnézi, hogy mekkora közönség, mennyire lesz feltűnő a konfrontáció; másrészt ez is egyfajta elterelés, hiszen mintha nem is rád figyelne, nem is néz oda, csak társalog barátilag...
  • A súlypont áthelyezése (feltehetően hátrafelé): ez elég nyilvánvaló célt szolgál, az első ütés előkészítését, ami a megnövelt távolsággal és lendülettel nagyobb lesz. A súlypont áthelyezése gyakran az egyik láb hátrhúzásával történik, ami elég árulkodó jel.
  • A már korábban említett kotorászás a csípő körül. Mivel a  bűnözők is ott hordják a fegyvereiket, ahol mindenki más, nekik is onnan kell elővenni azokat.

Fontos megjegyezni, hogy mint általában, most sem valami kőbe vésett törvényszerűségről van szó. A támadó mutathat egyet vagy többet ezek közül, tetszőleges sorrendben, ismétlődően stb. Ha adrenalinnal küszködik, annak a jeleit nagyon nehéz elleplezni, ezért a légzés, kitágult szem stb. elég árulkodó tud lenni - mindazonáltal elképzelhető, hogy elég nyugodt/tapasztalt, vagy nagyon nyeregben érzi magát, és nem él át adrenalinsokkot. Éppen ezért nincs egy vagy több garantált recept, a testbeszéd, pozíció és viselkedés egészét kell figyelembe vennünk.
 

Mit lehet tenni?

 

Az első és legfontosabb dolog természetesen az, hogy észleljük a jeleket. Ehhez alapvető, hogy ne arra figyeljünk, amit az illető mond, hanem a többire. Elég valószínű, hogy miközben a támadó jeleket ad, aközben is beszélni fog, még inkább elterelve a figyelmünket a lényegi eseményekről.
Ha észleljük a jeleket, akkor több opció áll előttünk, amelyek között a választást teljes egészében a szituáció határozza meg. Ezért és a blog jellege miatt itt csak néhány alternatívát sorolok fel, a döntést mindenkinek magának kell meghoznia.
A legfontosabbnak azt tartom, hogy legyen valamiféle előzetes elképzelésünk, ha úgy tetszik, tervünk. Ezt máshogy nem nagyon lehet megoldani, mint szituációs gyakorlással. Ha van általános előzetes terv, amit a szituációhoz lehet illeszteni, akkor sokkal nagyobb az esélyünk a sikerre, mint ha egészében véve improvizálnunk kell.
Ha a fenti jeleket észleljük, az egyik dolog, amit tehetünk, az a távolság azonnali növelése. Ha kint vagyunk a támadó közvetlen elérési zónájából (abból a távolságból, ahol még lábmunka nélkül elérene minket akár fegyverrel), akkor, ha továbbra is támadni akar, közelebb kell jönnie, ami újabb döntést igényel, így időt nyerünk.
Elméleti lehetőségként meg kell említeni a preemptív, azaz megelőző támadást is. Ha a támadást megelőző OODA hurok közepén a támadót megtámadják, az szinte bizonyosan meglepetésként éri, és teljes mértékben elveszi tőle a kezdeményezést. Jól működő jogrendszer és joggyakorlat esetén valamivel bátrabban lenne javasolható ez a megoldás, így csak megemlítem, hogy ilyen is létezik.
Ott van természetesen a menekülés lehetősége is. A menekülésnél figyelembe veendő azonban, hogy ha gyalog történik, akkor egyrészt bizonyos fizikai kondíciót kíván, másrészt a támadónak való hátat fordítással jár, ami nem elhanyagolható kockázatot foglal magában. 
Biztosan számtalan további lehetőség is adódik, amelyek közül az adott szituáció függvényében kell kiválasztani az optimálisan, igen kellemetlen körülmények között.
Mindenkinek javaslom a következőt: különböző videomegosztó oldalakon keressetek olyan videókat, amelyeken tényleges támadások vannak megörökítve, és figyeljétek a jeleket, az egész szituációt. (Ha valaki talál jót, kérem, linkelje be kommentként, vagy akár küldje el emailben:)). Második lépésként érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon meg tudtad volna oldani a szituációt? Mit csinált jól vagy rosszul a videón szereplő áldozat (vagy éppen sikeres védekező)? Mit lehetett volna másképp csinálni?

Végül nem győzöm hangsúlyozni, hogy a megoldások átgondolása kevés. Érdemes minél többször szituációs gyakorlatokban csiszolni a problémamegoldó technikánkat. Aki egy  pár ilyen gyakorlatot megcsinál, rá fog jönni, hogy milyen sok döntést kell meghozni pillanatok alatt. Irány gyakorolni :) 
 

A gyakorlás módja - már megint

2009.05.04. 18:12 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

A mai bejegyzés rövidke lesz (a héten még jön egy rendes is becsszó :)).

Egy videót szeretnék megmutatni, ami az összes hibájával együtt is elég érdekes:

http://www.youtube.com/watch?v=0MX3QtumSuE&feature=relate

http://www.youtube.com/watch?v=xxNRLMWkjc8&feature=related


Kommentár. A legfontosabb: a videót körüllengi egyfajta fegyverellenes hangulat, magyarán nem igazán arra van kihegyezve, hogy a fegyver önvédelemre jó. Ezzel én messzemenőkig nem értek egyet, és ebből a szempontból a videó üzenete nem tetszik :)
Nem mindenhol reális a videón előállított szituáció sem, hiszen a támadó instruktorok szabályosan vadásznak a felfegyverzett alanyokra, ráadásul az alanyok be voltak szorítva a pad mögé, tehát semmi mobilitásuk nem volt.
Felmerülhet a kérdés: mire jó akkor mégis a videó? Arra, hogy megmutassa, milyen elképesztően életbevágóan (stb.:)) fontos a REALISZTIKUS tréning. Az alanyoknak minden hátrány ellenére (és ki garantálja, hogy sosem kerülünk olyan helyzetbe, amikor minden hátrány összejön?) lett volna esélyük jobban szerepelni. Sikerülhetett volna elővenni a fegyvert; sikerülhetett volna gyorsabban és pontosabban tüzelni; sikerülhetett volna fedezékből tüzelni (tekintsünk most el a fedezék minőségétől), és talán-talán valamennyire mozgásban maradni is. Ez persze csak akkor sikerülhetett volna, ha az illetők mögött tetemes mennyiségű jó minőségű, és - a lehetőségeken belül - realisztikus edzés van.
Meggyőződésem szerint a dolog általános tanulsága az, hogy akármilyen eszközzel is gondolkodunk önvédelemben, azzal sokat és rendesen kell edzeni, különben csak az egónkra lesz jó hatással - amíg egyszer használni nem kéne...

Úgyhogy: menjünk edzeni izibe'! :)

 

U.i.: Ezúton szeretném megköszönni fattyu értékes kritikai megjegyzéseit a videóhoz.
 

A fenyegetés kiértékelése

2009.04.21. 16:48 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

A fenyegetés

 

Fenyegetés alatt ez esetben nem azt értem, hogy "vigyázzá kiscsóka, mer' legépellek", hanem azt a veszélyt, amit esetenként egy nekünk rosszat akaró személy jelent. Az önvédelem kontextusában ez elsősorban a fizikai bántalmazást fedi, aminek oka lehet anyagi, MPS, erőszakos szándék, vagy valami egyéb.
Ha valaki hátulról a fejünkbe állít egy baltát, az nem fenyegetés, hanem támadás. Ha elsétál mellettünk 3 méterre, természetesen az sem fenyegetés. A fenyegetés végső soron az a szándék, hogy rosszat tegyen nekünk, kiértékelése pedig akkor kezdődhet meg, amikor valamilyen módon tudomást szerzünk az illetőről, pl. meglátjuk, az utcán, vagy meghalljuk, ahogy becsenget.

A kiértékelés

 

Vizuális

 

A legvalószínűbb, hogy a fenyegetést vizuálisan észleljük először, magyarán meglátjuk. Tulajdonképpen, akárkit meglátunk, azonnal beindulhat az értékelés, sőt, nem is baj, ha egyfajta módon automatikusan fut a háttérben. A vizuális kiértékelés általában feltehetően a test egészét (magasság, testalkat stb.), az arcot és a ruházatot szokta magában foglalni. Nyilván kevesebb bizalommal tekintünk egy szakadt overallt és lyukas bőrcipőt viselő borostás és ápolatlan hajú illetőre, mint egy tiszta öltönyben pompázó, jól fésült és borotvált úriemberre. A poén az, hogy ez ebben a formában hiba.
Bárki, aki valamilyen módon a figyelmünk terébe került (és nem ismerős), az egy Ismeretlen (I). Bárki ismeretlen, aki valamilyen módon kapcsolatot szeretne felvenni velünk, az egy Ismeretlen Kapcsolatfelvevő (IK, az angolban unknown contact). Teljesen mindegy, hogy 12 éves kislány, 70 éves néni, vagy 30-as férfi: nem ismerjük, és kapcsolatba akar velünk lépni, tehát IK. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy kapásból leverjük, biztos ami biztos alapon, de némi alapvető óvatosság - és távolság - mindenkivel szemben fenntartható különösebb elmebetegséget sugárzó magatartás nélkül is.
Mi az, amit érdemes megfigyelni? A fentiek (ruházat, arc stb.) mellett pl. a lábbelit. A vasalt orrú bakancsok gazdái általában tudják, hogy bakancsuk orra vasalva van, és ez bizony rúgóerőt növelő eszköz - ha értitek, mire gondolok. Aztán a kezek: ha valaki fegyvert rejteget, akkor a keze semmiképpen nem fog látszani, vagy zsebben lesz, vagy pl. a comb mögött rejtve stb. Mindenesetre ha a kézfej nem látszik, az egy ismeretlen tényező. A legtöbben a fegyvereiket a csipő vonalán vagy annak közelében rejtik el. Éppen ezért, ha valaki fegyvert akar elővarázsolni, akkor felthetően a csípője környékén lesz a keze. És végül ott a testbeszéd: az agresszív testbeszédet nem kell különösebben bemutatni, mindenki érzi, hogy milyen az. Rossz ómen.
Ha emberünk keresi a harcot, annak igen jellegzetes indítása a szemkontaktus megtartása. Valakire ránézünk, és az illető visszanéz, és állja a tekintetünket. Ha sokáig forszírozzuk a dolgot, átcsaphat verbális kihívásba ("mit nézel öcsisajt?"), amiből lehet fizikai kontaktus is.
A vizuális percepcióhoz tartozik az IK-k számának felmérése. Az imént a 12 éves kislányt emlegettem, amire néhányan talán felhúzták a szemöldöküket. Nos, ő pl. ideális arra, hogy elvonja a figyelmünket a hátunk mögül közelítő illetőről, akinek törénetesen egy teherautó-lökhárító van a kezében... Magyarán, nem szabad leragadni annál az egy személynél (ha egyet látunk), aki éppen megindítani a kommunikációt, hanem érdemes  némi 360 fokos kémlelésre törekedni.

Verbalizáció


A támadások egy igen jelentős része valamilyen társalgással kezdődik. Az IK valamilyen szöveggel állít meg bennünket, aminek több célja is lehet. Egyrészt arra figyelünk, amit mond, és nem arra, amit csinál. Másrészt rávehet minket arra, hogy pl. tegyük a zsebünkbe  vagy a táskánkba a kezünket, ami eléggé kiszolgáltatott helyzet. Harmadrészt rávehet minket arra, hogy megmutassuk, milyen értékek vannak nálunk, pl. óra, telefon stb. Sok jellegzetes dumát mindenki ismer (Mennyi az idő? Van cigid? stb.), de vannak ennél bonyolultabbak is. Ne feledjük, alapjában véve a szöveg nem más, mint altatás, az éberségünk altatása.
Az egyik jellemzőjük ezeknek a szövegeknek, hogy túl sokat árulnak el. Emberünk olyan információkat oszt meg velünk, amikre egyáltalán nincs szükségünk, és nem tartoznak szorosan a kéréséhez (pl. azt állítja, hogy vonatjegyre gyűjt, és elmondja, honnan hová utazik, és mennyi ideje van itt stb.).
Abban a pillanatban, hogy felmerül bennünk a gyanú, miszerint hablattyal állunk szemben, ahelyett, hogy az ember mit mond, arra figyeljünk, hogy mit csinál. Hogyan pozícionálja magát, hol vannak a kezei, próbál-e egyre közelebb nyomulni stb. Minden elterelő manőver halála az, ha átlátunk rajta.
Előfordulhat - különösen hölgyekkel -, hogy az IK felajánlja a segítségét, cipelni valamit, vagy bepakolni a kocsiba stb. Az ilyen jóindulatot a legritkább esetben szüli az önzetlenség - szinte bizonyos, hogy valami szándék áll mögötte, ha más nem, hát valamiféle borravalót vár az illető - ha pedig ezt nem kapja meg, ki tudja, mi történik?
Szintén óvatosságra ad okot a lerázhatatlanság. Ha emberünk a leghatározottabb NEM-re sem reagál, akkor megint fel kell tennünk a kérdést, hogy miért ilyen szívós? Persze lehet, hogy csak valamiféle árut akar ránk sózni, de az sem kizárt, hogy a szándékai rosszabbak ennél. 
A fentieknél tisztább ügy, ha az illető ténylegesen fenyeget, azaz valami rosszat ígér be nekünk. Mint korábban írtam, a beszóló-versenybe való belemászás nem valami jó ötlet. Nyilvávalóan egy ilyen helyzetet súlyának megfelelően kell értékelni, de eközben sokkal inkább a deeszkaláción, és a helyszín elhagyásán törjük a fejünket, mint azon, hogy mi volna a legfrappánsabb visszavágás, amiben megemlítjük a kötözködő női felmenőit.
A trükkök tárháza szinte kimeríthetetlen. Ha valaki mélyebben el akar merülni az efféle cselek világában, annak ajánlom Gävin De Becker: The Gift of Fear c. könyvecskéjét.
 

Vice versa

 

Ne higyjük azt, hogy minden bűnöző csak jön, és "teszi a dolgát". A bűnözők egy része éppen úgy kiértékeli a leendő áldozatot, ahogy mi kiértékeljük az esetleges fenyegetést. Felmérik az éberségünket, a testalkatunkat, hogy mennyire lehetünk rágós falatok, elég értéket cipelünk-e magunkon (a vadiúj Iphone folyamatos b.sztatásával pl. garantáltan elküldünk néhány "rabolj ki!" szignált), vajon fogunk-e ellenállást tanúsítani. A potenciális támadók egy része bizonyosan inkább mást választ, ha egy éber, fizikailag fitt, és láthatóan elég határozott embert lát, mert túl nagy a kockázat. Nyilván még egy csomó szempont szerepet játszik, de érdemes figyelembe venni, hogy nem csak mi figyelünk, minket is figyelnek. (Persze ha nem figyelünk, akkor tökmindegy, hogy figyelnek-e, úgysem vesszük észre:)). Még akkor is könnyen lehet, hogy eláll a szándékától, ha a dialógus kezdeményezésre nem úgy reagálunk, ahogy szeretné, hanem valamilyen, a támadást megnehezítő módon.

Összefoglalva az éberség és egyfajta alapvető óvatosság, az IK kivétel nélkül való felmérése nagyon sok fejfájástól (szó szerint és átvitt értelemben is) kímélhet meg minket.
És ha mindez mégsem lenne elég? Nos, ezért edzünk :) 


 

 

Hogyan kéne edzeni? - Gabe Suarez véleménye

2009.04.15. 11:29 | Mongoose_lrt | 14 komment

Hogyan kéne edzenünk? - Suarez International

A mai bejegyzés rendhagyó lesz annyiban, hogy a nagyobb részét egy fordítás fogja kitenni, méghozzá a Suarez International hírlevelének legfrissebb, április 8.-i számából. Gabe Suarezről azt érdemes tudni, hogy meglehetősen jó hírű lőfegyer instruktor, elsősorban pisztollyal és gépkarabélyos dolgokkal foglalkozik, de megtalálható a repertoárjában a sörétes puska és a mesterlövészpuska is. Hosszú, és fegyveres konfliktusokban gazdag rendőri karriert tudhat maga mögött, és a szakma több kiválóságával dolgozott együtt, emlékeim szerint Jeff Coopert is a tanárai között tudhatja.
A cikk aktualitását az a benyomásom adja, hogy a lőfegyveres társadalomban nagyon erősen él az edzés = "céllövészet" (IPSC, akármi) típusú megközelítés, azokban is, akiknek fejében komolyan megfordul a lőfegyveres önvédelem gondolata. Természetesen tévedhetek is, és örömmel veszem, ha ebben a kérdésben további felvilágosítást kapok. :)

Jöjjön tehát a szöveg, ami még egyszer, nem az én irományom.

[...]
Hogyan kéne edzenünk?

A fegyveres közösség hagyományosan úgy edzett, hogy bepakoltak pár doboz lőszert a családi verda hátuljába, és elmentek a lőtérre ellődözni őket. Mire a földön néhány száz üres töltényhüvely hevert, az ember úgy érezte, hogy edzett. Sajnálatos módon ez nem a legjobb módja az edzésidőd eltöltésének. 

A nagy része annak, ami harc közben történik, pozícionálásról, mozgásról, fegyver elővételről, és a fegyver kezeléséről (management) szól. Olyan dolgok, mint a támadás vonalából való dinamikus kimozdulás, a fegyver elővétele és [a folyamatosan mozgó - Mongoose] célon tartása, az elakadások kiküszöbölése stb. sokkal fontosabb, mint azon képessége a sportolónak, hogy egy takaros csoportot lőjön egy célpontba a lőtéren. 

Hasonlóképpen, az élő ellenfél elleni küzdés fontosabb, mint hogy hány lőszert küldesz ki egy adott napon. Mindenki "lövész" vagy "harcmester" egy élettelen kartonpapír ellenében; egy másik ember ellen, aki teljes mértékben el van rá szánva, hogy lelő [megkésel, agyonver, megerőszakol stb. - Mongoose], anélkül hogy magát lelövetné [megkéseltetné, agyonveretné stb - Mongoose] már nem annyira nagymenők a legtöbben. Így a nagy adag nem-lövős technikai gyakorlás (avagy dry-fire, fegyverkezelés) mellett a gyakorlónak ideje egy bizonyos részét változó mértékben kemény és intenzív kontakt harci (force on force) drillekkel kell töltenie. 

Szóval mennyit kell valójában lőnünk? Nagyon keveset. Ha az edzésidődet fegyverkezelési drillekkel és rendszeres kontakt harci gyakorlatokkal töltöd, azt mondanám, mindössze havonta egyszer kell lőnöd, hogy céllövő képességed és a visszarúgás kontrolt karban tartsd. 

Az időd nagy részét, akár 75%-át fegyverkezeléssel és kontakt harci gyakorlással kell töltened. Ez egyetlen árva lövés leadását nem igényli, de ez az egyetlen dolog, ami jobb harcost farag belőled. Hogy miért nem csinálják ezt többen? Ez jórészt fegyelem kérdése. A lőtérre járni szórakoztató, és csekély energiabefektetést igény a legtöbbektől. Hetente háromszor egy órát fegyverkezelést gyakorolni a garázsban sokkal melósabb. De a munka, nem pedig a szórakozás az, ami meghozza a gyümölcsét. Más szemszögből nézve: a fegyverkezelési drillek csak időbe kerülnek, és nem a lőszerre költött pénzbe.

A következő rész, a kontakt harci gyakorlásra az edzésidő 15-20%-át érdemes szánni - persze nem minden kontak gyakorlatnak kell egy UFC meccs intenzitásával bírnia. Az intenzitás igény szerint variálható, alkalmanként full kontakban tesztelve a képzettségedet. Minél több kontakt harci gyakorlást végzel, annál hatékonyabbak lesznek harci szempontból a fegyverkezelési drilljeid [ti. látni fogod, hogy milyen problémák merülnek fel harc közben - Mongoose], amitől aztán jobban fogsz teljesíteni a kontakt gyakorlatokban.  

Végül a tényleges lőgyakorlat szinte csak marginális elemként van jelen, talán az idő 5-15%-át érdemes a lőtéren való tényleges lövöldözéssel tölteni. A lőtéri éles lövészet olyan, mint a boxolónak a zsák ütése: csinálni kell, de a többi gyakorlathoz képest csak az edzésidejének egy kis részét szánja rá. A legtöbb önvédelemben gondolkodó lövész jobban járna sokkal kevesebb lőtéri, és sokkal több fegyvverkezelési idővel.

[...]

Eddig az írás. Csak egy pár megjegyzést szeretnék csatolni.
Mindenekelőtt ez a cikkecske természetesen nem a sportlövészeket érinti, hanem azokat, akik bármilyen okból a fegyvert fegyverként tartják/viselik, nem pedig sporteszközként.
Néhány ponton nem értek egyet Suarezzel, vagy legalábbis másképp látom az itthoni helyzetet. Először is, szerintem az emberek jórészt azért nem gyakorolnak kontakban, mert a) azt se tudják, hogy lehet olyat, b) lusták, c) félnek a fájdalomtól, a sérülésektől, a megaláztatástól stb., d) feleslegesnek tartják (bár ez szerintem jórészt a b) és c) pontokat elfedő ürügy).
Másrészt a kontakt gyakorlást jóval nagyobb százalékban tartanám hasznosnak, mint Suarez. Az ilyesmi ugyanis mindenféle eszköz kezelésének a végső célja, legyen az kéz-láb, vagy bármilyen fegyver.
Végül pedig megjegyezném, hogy mindaz, amit Suarez leír a lőfegyverekről, extrém módon igaz a ma igen divatossá vált gázfegyverekre. Aki tehát ilyesmit visel, annak irány gyakorolni :)

· 1 trackback

Éberség színkódokban

2009.04.10. 15:55 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!


Éberség

 

Az éberség az önvédelem talán legalapvetőbb bázisa. Ébernek lenni ebben a kontextusban annyit tesz, mint figyelemmel lenni a lehetséges veszélyforrások iránt. Ez a látszólag nagyon egyszerű feladat a legtöbbeknek a) eszébe sem jut, b) megoldhatatlan(nak tűnik).
Az éberség hiányának talán leggyakoribb megnyilvánulása az, amit "túlkoncentráció"-nak fordítok, de az angol 'task fixation' jobb kifejezés. (Frappáns fordítási javaslatok jöhetnek.) Mi is ez? Csak néhány példa: mobiltelefonálunk az utcán, közben azt sem tudjuk, hol vagyunk; keressük az autó/lakáskulcsot, kézzel könyékig a táskában, félig belebújva; olvasunk vagy zenét hallgatunk a tömegközlekedési eszközön, és azt sem tudnánk megmondani, férfi vagy nő ül mellettünk; stb. A jelenség, gondolom, mindenkinek ismerős. A fogalmat némileg tágan értelmezve ide sorolhatjuk a klasszikus bambulást is, amikor valaki meredten néz, de láthatóan teljesen elmerül a gondolataiban, azt sem tudja, melyik országban van.
Nos, az éberség lényegében ennek az állapotnak az ellentéte, azaz amikor tudjuk, hogy mi zajlik körülöttünk, kik vannak a közelünkben, és egyáltalán, milyen környezetben mozgunk. Ez nem velünk született képesség, hanem képzettség, 'skill'. Megtanulható, és meglehetősen mélyen ösztönössé tehető. Nem kell hozzá más, mint tudatosan kényszeríteni magunkat arra, hogy akkor is figyeljünk oda a környezetünkre, ha éppen valamit csinálunk, pl. ajtót nyitunk, telefonálunk vagy éppen csak az utcán sétálunk stb. 

Színkódok

 

Az éberségnek vannak fokozatai, és ezeket természetesen osztályozták is. Ezt történetesen a modern lőfegyverkezelés egyik (ha nem A) nagy öregje, Jeff Cooper végezte el. Cooper az éberség fokozatait színkódokkal jelölte, és ez a rendszer máig is érvényben van, noha vannak változatai. A lejjebb már emlegetett Dave Grossman a különböző állapotokhoz különböző pulzusszám értékeket is hozzárendelt (fontos megjegyezni, hogy csak a pulzusszám növelésével nem következnek be ezek, kell hozzá a csomó hormonális cucc is, amit a támadás vált ki). Tehát az álloptok:

  • Fehér állapot (condition white): a teljes ellazultság, relaxáció állapota, (és/vagy) a külvilág maximális kizárása, kb. az alvással egyenértékű. Természetesen tökéletesen védetlenné teszi az embert mindenféle fenyegetéssel szemben. Nos, a 'túlkoncentrálás' közben fehér állapotban vagyunk. Mondhatni: megtámadnak, megmurdelsz :) Pulzusszám: 60-115 (a normál alap pulzusértékünk).
  •  Sárga állapot (condition yellow): az alapvető figyelem állapota. Mindenféle feszültség nélkül, de figyelünk a környezetünkre, tudjuk hol vagyunk, és mi vesz minket körül, képesek vagyunk felismerni a potenciális fenyegetést. Ideális esetben ebben az állapotban vagyunk minden olyan szituációban, amikor nincs minden fenyegetés kizárva. Lényegében ahogy kilépünk a lakásunk/házunk ajtaján, érdemes bekapcsolni a szenzorokat, sárga állapotba lépni (ez idővel automatikussá válik).  Pulzusszám: 60-115. A fehér és a sárga állapothoz tehát nem tartozik specifikus pulzusérték, a kettő közötti különbség elsősorban pszichológiai - jegyzi meg Grossman (On Combat, 30. o.).
  • Narancssárga állapot (condition orange): a specifikus figyelem állapota. Ez történik akkor, ha kiszúrtunk valamit/valakit, aki/ami nem tetszik, gyanús, rossz érzést kelt bennünk. Ekkor a figyelmünk a feltételezett fenyegetés felé fordul (hogy milyen jelekre érdemes figyelnünk, arról majd egy másik alkalommal), de nem szabad fixálódnunk - ez bizonyos értelemben ugyanúgy 'túlkoncentrálás', mint a fehér állapotban. Egyáltalán nem biztos, hogy a potenciális támadó egyedül van, úgyhogy jobb, ha a teljes szituációt érzékeljük. Grossman ezt a fázist nem különíti el.
  • Piros állapot (condition red): in combat. Testünk és szellemünk felkészül a harcra, az adrenalinszint kilő, a pulzusszám emelkedik, a finommotoros mozgások lekapcsolnak stb. Ennek az állapotnak külön bejegyzést fogok szentelni, mert fontos, hogy tudjuk, mire számíthatunk ilyenkor. Grossman 115-145 közötti pulzusszámra teszi ezt az állapotot. Jellemzően, ha ebbe az állapotba kerülünk, de nem kerül sor harcra, akkor adrenalin-tünetek maradnak vissza, amelyeket pl. egy jó kis zsákolással remekül el lehet tüntetni.
    A klasszikus, Cooper-féle osztályozásnak ez a vége, Grossman azonban továbbmegy, és két újabb színkódot vezet be (ne feledjük, hogy Grossman állításai kutatásokra alapoznak, tehát érdemes őket alaposan fontolóra venni).
  • Szürke állapot (condition gray): ez egy igen érdekes állapot, a  145-175-ös  pulzustartományban.  Úgy tűnik, hogy a képzett, és  stresszhez szokott emberek számára gyakorlatilag a piros állapot meghosszabbítása, teljesítményük lényegében megegyezik az ott nyújtottal. A stresszkezelésben járatlanok azonban ilyenkor igen komoly  gondokkal kezdenek küszködni: csőlátás,  hallási gondok, időérzékelési torzulás és társaik. Ez azonban még nem a teljes összeomlás állapota; az a
  • Fekete állapot (condition black): a 175-ös pulzus átlépésekor több dolog történik. A tudatos gondolkodás gyakorlatilag lekapcsol, az állati ösztöneink maradnak csupán. Ilyenkor történhet az, hogy az ember egyszerűen lefagy, vagy éppen barlangi ember, 'caveman' üzemmódban kezd el hadakozni, magyarul lényegében vakon csapkod; vagy éppen vak pánkban próbál menekülni. Beszélni ilyenkor nagyon nehéz, és a legegyszerűbbnek tűnő feladatok (pl. tárcsázni a 107-et) a lehetetlennel határosak. A vérerek összeszűkülnek, az ember elfehéredik, a vérzés csökken, és megtörténhet, hogy akár vizelet, akár széklet ürítés következik be. Upsz.

Természetesen a fenti adatok, legyen szó pulzusértékekről, vagy a jelentkező tünetekről, nincsenek kőbe vésve, egyénről egyénre változhatnak bizonyos határok között.

Az éberség növelése, mint fent említettem, nem lehetetlen, tudatos gyakorlás kérdése. Ugyanez áll a stresszkezelésre is: a stressz alatt végzett edzés felkészít minket arra, hogy a lehetőségekhez képest optimálisan cselekedjünk, ha úgy hozza a helyzet.  Mi következik tehát? Igen, takarodó edzeni ;) 

Egy halálos kór - MPS

2009.04.02. 12:58 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

A mai bejegyzés egy kicsit kevésbé lesz elméleti, mert úgy tűnik nekem, hogy bizonyos - nagyon veszélyes - jelenségek elég széles körben elterjedtek ahhoz, hogy szó essék róluk.

A "férfiúi önérzet szindróma"

 

MPS - azaz Male Pride Syndrome, avagy "férfiúi önérzet szindróma". A terminust az öndvédelmi világ egyik fenegyerekétől, Marc Animal MacYoungtól kölcsönöztem (pontos hivatkozás rövidesen várható:)) Természetesen nem arról van szó, hogy a férfiak egy része reggelente hosszan igazgatja a haját a tükör előtt (noha erős a késztetés, hogy azt is idesoroljam:)), hanem mindazon dolgok összességéről, amik a férfiak túlméretes egójából adódnak, és rendszerint bajba sorodják az ebben szenvedőket.
Mindenkit ezer apró és nagyobb inzultus ér nap mint nap. Meglök a buszon valaki, a néni áthúzza a lábunkon a kézikocsiját, az a barom bevág a lerobbant autójával, vagy éppen nem enged ki, beszól, leszól, felszól, csúnyán néz, büdös, ronda, emós ésatöbbi ésatöbbi.

Ezen kellemetlenségek egy részét maga az MPS okozza, mert ez késztet minket arra, hogy elvárjuk a világtól a kiemelt figyelmet, és amikor úgy érezzük, ezt nem kapjuk meg, dühbe jövünk. A minket itt jobban érdeklő eset viszont az, amikor tényleg inzultus ér.
Ennek talán leggyakoribb esete a "beszólás", aminek gorombasági foka a "Mit nézel"-től a "széjjel...om anyád p...ját"-ig elég széles skálán mozog. Az ilyesmi nyilván senkinek nem esik jól. Függetlenül ettől kérdés, hogy hogyan reagálunk le egy ilyen helyzetet. Sajnos úgy tűnik, igen széles azoknak a köre, akiknek az egója képtelen befogadni az ilyen rettentő eseményt. Az ilyen harcosok azonnal bosszúért kiáltanak. Itt jegyezném meg, hogy a pia az MPS melegágya, nem véletlen, hogy a verekedések ("dulakodások") jelentős része szórakozóhelyek környékén vagy azokban történik. (Azt is megjegyezném, hogy a pia jótékony hatással van a fájdalomküszöbünkre, és katasztrofális hatással a reflexidőnkre - mindkettő annak kedvez, hogy pl. belehaljunk egy késszúrásba, amit észre sem vettünk.)
A bosszúnak tehát két módja  szokott lenni (ill. bizonnyal több is, kettőt említek most):

  • A visszaszólás, avagy "a te k...a anyád". Az ilyen beszóló-verseny (szép angol kifejezéssel: woofing contest = "ugató verseny") jó eséllyel megintcsak fizikai konfliktussá eszkalálódik.
  • Fizikai megtorlás, avagy *KABOOM*. Ez a rövidebb út, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek kedve támad időnként így elintézni valamit. Skálája igen széles lehet a pofontól a tankkal való legázolásig, képességek, felszerelés, és az MPS mértékének függvényében.

     

A következő problémák merülnek itt fel: 
Először: ha egy beszólást bunyóval torolsz meg, akkor legalább annyira te vagy a "rosszfiú" az adott szituációban, mint a másik, akkor is, ha beszólogatósdi előzi meg a konfrontációt.
Másodszor: akármilyen remek küzdő vagy, van nálad jobb - ez biztos. Az a sunyi képű ott a sarokban lehet, hogy igen gyors kezű késelő, és a kis esti testmozgásból életveszélyes sérülés, vagy még rosszabb lesz. Ez esetben igen kevéssé vigasztaló, hogy menet közben ropivá zúztad az arcát. A bazi terepjáróból kikászálódó nagytesű illető sem biztos, hogy életed legkönnyebb ellenfele lesz.
Harmadszor: senki nem garantálja, hogy a kötözködő egyedül van. Ha volt beszólogatás is, akkor még időt is adtál a haverjának, hogy hívjon erősítést. Ez esetben a második pontban felvázolt kellemetlen opciók esélye jócskán megnő, és kifuthat a dolog az "öten rúgunk egyet" című sportra is.  
Negyedszer: az ember olyan, mint az elefánt: nem felejt. Akit ma leversz, az nem fog szeretni. És mivel nem felejt, elképzelhető, hogy szervez egy visszavágót, amelynek alkalmával minden lehetséges előnyt a maga javára fordít, legyen az fegyver, túlerő, vagy orvtámadás.
Ötödször: az MPS indukálta harc nem önvédelem. Ha az ügy bíróság elé kerül, jó esély van a garázdaság, súlyos testi sértés, egyebek felmerülésére, és ha egy zaftos beszólogatás előzte meg a fizikális konfrontációt, a bíró sanda nézése akár években is mérhető lehet.
Hatodszor: "ha most hagyod magad, akkor legközelebb már..." Ez legyen a legközelebb problémája. Ha a helyzet olyan, akkor legközelebb már nem leszek ott, nem megyek abba a bárba stb. Ha nem olyan, mert muszáj ugyanoda mennem, ugyanazokkal találkoznom stb., akkor legközelebb nagyon éber leszek, és figyelem a veszélyforrásokat.

Összefoglalva: nem éri meg. Egy kis horzsolást az egón egy egészséges embernek könnyűszerrel el kell tudnia viselni. Anélkül, hogy részletesen belebocsátkoznék az idevágó stratégiákba (akit ezek érdekelnek, találthat bőségesen anyagot MacYoung és pl. Geoff Thompson könyveiben), a legszerencsésebb a helyszín elhagyása. Nem pánikszerű menekülésre gondolok persze, de minél előbb lépünk ki a szituációból, annál jobb. Mindenképpen érdemes ezzel együtt a legrosszabbra készülni, tehát hogy a sértegető nem akarja annyiban hagyni a dolgot, hanem mindenképpen harcra szomjazik. Éppen ezért a maximális éberség fenntartása mellett tanácsos végrehajtani a távozást.
Úgy vélem, hogy egy férfi sokkal hasznosabb, ha ellátja a családját, és védelmezi őket a tényleges veszélyek ellen, mintha ostoba dolgokba keveredve megsérül, veszélybe sodorja a szeretteit, és esetleg börtönbe vonul, ahonnan semmit nem tehet értük.

Figyelem: nem arról van szó, hogy ne védjük meg magunkat, illetve szeretteinket (stb.)! Ha fizikai bántalmazás esete forog fent, akkor nem az egónk, hanem a testi épségünk (szeretteink stb. testi épsége) került veszélybe, ami egy teljesen más történet: ebben nem bűnözők vagyunk, hanem öntudatos állampolgárok, akik azt teszik, amire az általuk egyáltalán nem provokált helyzet kényszeríti őket.

Szóval maradjunk higgadtak - és most jó edzést :)  

 

Könyvajánló - On Combat

2009.03.28. 18:47 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

On Combat

 

Egy könyvről szeretnék most röviden beszámolni, méghozzá Lt. Col. Dave Grossman és Loren W. Christensen: On Combat című alkotásáról. Ez a könyv bizonyos értelemben folytatása a Grossman On Killing c. munkájának, de megítélésem szerint fontosabb mű annál.

A könyv alcíme: The Psychology and Physiology of Deadly Conflict in War and in Peace - sokatmondó. A könyv nem technikai jellegű, nem fegyverekről, önvédelmi technikákról, vagy éppen háborús stratégiáról szól. Arról szól, hogy mi történik az emberrel harc előtt, harc közben és harc után. Ezen történéseknek van két érdekes tulajdonsága:

  • Univerzálisak: mindegy, hogy katonaként harcol valaki háborúban, rendőrként bűnözők ellen, vagy állampolgárként önvédelemben: ezek a dolgok többé-kevésbé azonosan zajlanak le.
  • Nem nagyon hallunk róluk a harcművészeti és küzdősport edzéseken, ezért felkészülni sem tudunk rájuk.

 

Mit is tartalmaz tehát a könyv?


Az első fejezet kifejezetten a testünkben lezajló folyamatokra koncentrál, azokra a biológiai folyamatokra, amelyek a harc, az "univerzális emberi fóbia" hatására végbemennek bennünk. Bizonyára sokan hallották már az "adrenalin-fröccs" kifejezést; Grossman el is magyarázza, hogy pontosan mi ez, és milyen hatásai vannak. Itt ismertet meg minket a színkódos állapotjelzést, ami arra utal, hogy mennyire vagyunk éberek, milyen a 'fiziológiai éberségünk' (physiological arousal), milyen összefüggésben áll ez a szívverésünkkel, és milyen egyéb testi tüneteket produkálunk a harc hevében.

A második fejezetben azok az érzékszervi (perceptuális) torzulások kerülnek sorra, amiket a harci stressz vált ki. Ezek érinthetik a látást (csőlátás), a hallást (a hangok lekapcsolnak, vagy éppenhogy felerősödnek); megváltozhat az időérzékelés (lassított felvétel). Az emlékezet is elég viccesen tud működni: előfordulhat, hogy utóbb össze-vissza emlékszünk bizonyos részletekre, másokra egyáltalán nem, vagy éppen semmire, vagy bizonyos dolgok a legapróbb részletekig megmaradnak, mások teljesen kiesnek. Igen furcsa, oda nem illő gondolatok is megjelenhetnek.

A harmadik fejezet tematikája vegyes, és talán ez a rész szól leginkább a profi harcosoknak. Ami mindenképpen érdekes lehet számunkra: szó esik a stresszhez való hozzászokás képességéről, és arról a mentális beállítottságról, amely lehetővé teszi, hogy sebesülten is folytassuk a harcot. Szó esik arról is, hogy milyen tényezők nehezítik, ill. segítik azt, hogy egy másik embert fizikailag bántalmazzunk - sokan azt hiszik, hogy ez valami triviális dolog, valójában azonban nem az. A legtöbb embernek gondot okoz  komyolan bántani egy másik embert - szerencsére.

negyedik fejezet a harc utáni állapotokat taglalja. Igen részletesen bemutatja a PTSD-t avagy post traumatic stress disorder-t, ami a traumatikus események (esetünkben a harc) közben átélt intenzív negatív érzelmek utóhatásaként jelentkezhet. Ne becsüljük alá ezt a jelenséget, mert egy önvédelmi szituáció bőven elég lehet ennek kiváltásához.Grossman több fontos lépést javasol, amelyek segítik a PTSD elkerülését:  az "átbeszélést" vagy "kikérdezést" (debriefing), és egyéb taktikákat. Szó esik azokról az érzelmekről is, amelyek mások (bajtárs, kolléga stb.) elvesztéséhezkötődnek. Itt mutatja be a szerző a taktikai légzést is, ami az extrém stresszel járó szituációkban nagyon hasznos technika lehet.

Grossman nem pusztán leírja a fenti jelenségeket, hanem saját és mások kutatásaira támaszkodva különböző statisztikákkal igazolja mondanivalóját és alapos elemzésekkel teszi érthetővé azt. Ennek ellenére a könyv egyáltalán nem száraz: sok benne az anekdota, és idézet harcot átélt emberektől, a stílusa kifejezetten élvezetes.
A szerző(k) egyik alapvetése, hogy pusztán azáltal, hogy a könyvben leírt dolgokat elolvassuk, és megértjük, a negatív hatások valamilyen mértékben kiiktatódnak, mivel nincs mellettük az "Úristen, mi történik velem?" pánik, hanem felváltja, az "Aha, erről beszélt Grossman" érzés. Ha másért nem, ezért mindenképpen érdemes foglalkozni a munkával.

Ebben a blogban igen sok olyan dologról lesz szó, ami ebben a könyvben megjelenik, és forrásként használom is más munkák mellett. Mindazonáltal aki teheti, feltétlenül olvassa el, mert átfogó képet kap arról, hogy mi mindent tartalmaz az a típusú "harckészültség", amelynek elérését megcélozni javaslom. Olyan munka ez, amelyet nem egyszer fogunk elolvasni, hanem újra és újra érte nyúlunk, amikor a harc egy-egy aspektusával foglalkozunk.

MMA - az ördögtől való, vagy sem?

2009.03.20. 10:41 | Mongoose_lrt | 2 komment

Ha ez a bejegyzés igazán rövid akarna lenni, csak annyit írnék: az MMA jó. Szeretjük. És nem csak azért, mert jólesik eg pohár ásványvíz mellett nézni a fotelből.
De ennyire azért nem akarok tömör lenni:)

Mi az MMA?


Mindenekelőtt, ha valaki nem tudná, mi az MMA: a rövidítés feloldása Mixed Martial Arts, azaz kevert harcművészetek. MMA néven nevezzük azokat az sporteseményeket, amelyek során a harcosok álló-, clinch- és földharcban is küzdenek egy viszonylag sokat megengedő szabályrendszerben. A szabályrendszer mutat némi változatosságot, a harc pedig történhet ringben (pl. Pride) vagy ketrecben (UFC). (Biztos, hogy a téma avatott szakértői ehhez még ezer dolgot hozzá tudnak fűzni, és ne is fogják vissza magukat :))

MMA-nak nevezzük ezen kívül azt a harcmodort, amely ezeken az eseményeken használatos. Mit tartalmaz ez? 
- Állóharc, leginkább box és muay thai alapon;
- Clinch: jórészt birkózás és judo alapon;
- földharc: dominánsan Brazil Jiu Jitsu.
Ez már önmagában is elég szimpatikus dolog, hiszen a test test elleni küzdelem nagyjából ezen a három távon zajlik, és az MMA mindhármat lefedi. De ennél jóval többről van szó.

Miért jó az MMA? 


Itt egy rövid kitérőt kell tennünk a csodatechnikák irányába. Aki komolyabban foglalkozott/foglalkozik tradícionális harcművészetekkel, az belebotlott már olyan technikákba, amelyeket nem lehet élő, védekező ellenfélen teljes erőből gyakorolni, mert túl halálosak (ld. még a kifejezést: "too deadly to spar"). Ezekről a technikákról feltételezzük, hogy működnek.
Az MMA ezzel szemben egy full-kontakt sportág, amelynek technikáiról nem feltételezzük, elhisszük, elképzeljük, hanem tudjuk, hogy működnek mert full-kontakt harci szituációkban lettek tesztelve - sokszor. (Ne feledjük, a védőfelszerelés minimális, akin volt már MMA kesztyű, az tudja: ez a kezet védi, nem az ellenfelet.) Az MMA technikai repertoárja tehát szigorú tesztelésen megy át, és a technikák gyakorlása full-kontakt harci környezetben - is - zajlik. A versenyzés pedig igencsak stresszes környezetet teremt, tehát a stressztűrést is jócskán növeli. (A stressztűrésről, nyomás alatti tesztelésről a későbbiekben lesz még szó részletesebben is.) Aki ilyen körülmének között képes jó időzítési, pozicionálási stb. döntéseket hozni, az komoly előnyre tehet szert. 

Egy másik szempont a fizikai képességek (erő és kondíció, angol strength and condition, röviden S&C) szintje. Az MMA nagyon magas szintű S&C-t követel az embertől: a  folyamatos full-kontakt harc hihetetlenül fárasztó, a menetek hosszúak, az erő igen nagy szerepet játszik, tehát a harcosnak kirobbanó formában kell lennie.

Mit kapunk tehát: egy minden puszta kezes távon jól funckionáló, messze átlagon felüli fizikai formában lévő, jó stressztűrő képességgel rendelkező embert. Azt hiszem, hogy nem kell hosszan magyarázni, hogyan kapcsolódik ez az önvédelem fizikai részéhez.

Az MMA gyenge pontjai

 
Persze, mondhatja valaki, mennyit is kell edzeni ahhoz, hogy valaki ebbe a nagyon komplex dologba beleássa magát? Jogos: rengeteget kell edzeni, és bizonyos alapvető egészségügyi feltételeknek sem árt megfelelni. Az MMA nem mindneki számára elérhető, ez tény.
Másrészt ott van a fegyverek problematikája: mivel az MMA alapvetően puszta kezes műfaj, nem ad fegyveres és fegyverek elleni metódusokat. Ugyanakkor a jó alap sokkal könnyebbé teheti pl. valamelyik kombatív rendszer (ezekről is lesz még szó) elsajátítását, és integrálását a meglévő tudásba.
Ugyanez mondható el a több ellenfél elleni harcról: aki remek képzésben részesült egy ellenfél ellen, annak sokkal jobb dolga van több támadó esetén is.

Egy igen tapasztalt ember mondta, hogy a kombatív rendszer a lőszer a töltényűrben; az MMA a lőszerek a tárban. Aki teheti, tárazzon bátran! :) 

Hick törvénye és a bőség zavara

2009.03.17. 18:49 | Mongoose_lrt | Szólj hozzá!

Hick egy angol pszichológus volt, akinek hírneves törvénye (Hick's law) igen nagy befolyással van a modern önvédelmi gondolkodásra - és szerencsés esetben a gyakorlatra is. A törvény leegyszerűsítve a következőt mondja ki: azt, hogy az ember milyen gyorsan hoz meg egy döntést, igen erősen befolyásolja a választási lehetőségek száma. Hick bináris mechanizmusként modellálta a döntéshozást, azaz azt feltételezte, hogy egyszerre mindig két opció közül választunk. Ez nyilván nem minden döntésre érvényes, de kiindulási pontnak elfogadhatjuk. Mindenféle matematikai zsargontól eltekintve azt mondhatjuk, hogy a lehetséges döntések számával nagy mértékben emelkedik a döntési idő. 

Miért érdekel ez minket? Azért, mert egy önvédelmi szituáció döntések sorozatát követeli meg (ld. még a korábban boncolgatott OODA loop-ot, avagy MODÖL ciklust.) A szituáció feltehetően eleve rossz, hiszen az első lépés a támadóé, máris van egy reakcióidőnyi veszteségünk. (Most nem térek ki arra, hogy az extrém stressz, ami ilyenkor ér minket, miféle egyéb bonyodalmakat okoz.) Ha a támadásra adható válaszaink száma igen magas, akkor a közülük való választással járó időveszteség önmaqában végzetes lehet. Egyszerű példa: ha van négy különböző blokk a tarsolyomban egyenes ütés ellen, akkor egyenes ütés esetén négy opció közül kell választanom. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hogy az alapnak tekintett 0.15 másodperces reakcióidőt néggyel kéne szorozni, vagy éppen háromszor meg kéne duplázni (több helyen találkoztam azzal a számítási móddal, hogy minden plusz választási lehetőség megduplázza a döntésidőt - a zongoristák bajban lennének) , csupán azt, hogy tovább fog tartani a döntés. Ebben a műfajban pedig 1-2 tizedmásodperc döntő jelentőségű lehet annak szempontjából, hogy ki sétál el a helyszínről a saját lábán.

Más szóval: a meghozandó döntések (a megtanult "technikák") számának növelése a szükséges minimumon túl, noha technikailag hozzáad a repertoárunkhoz, alapesetben lelassít. A fölöslegesen bonyolult repertoártól tehát nem fogjuk tudni hatékonyabban megvédeni magunkat. Az önvédelemre használt repertoárnak ezért célszerűen egyszerűnek, kis elemszámúnak kell lennie. Többek között ezért is igen szerencsés ha a repertoár minden eleme maximálisan hatékony.

A választások maximális redukcióját természetesen az egyre való csökkentés jelenti. Vannak olyan technikák, amelyek bizonyok korlátok között teljes körűek, azaz nem igényelnek semmilyen választási folyamatot. Ezek az úgynevezett non-diagnosztikus módszerek, amelyeknek legalább egy bejegyzést fogok még szentelni.

Milyen egyéb eszközök állnak még rendelkezésünkre a döntési mechanizmusok, ill. a reakcióidő meggyorsítására? Természetesen a gyakorlás a barátunk :) Ez több módon is hat:

- szekvenciális tanulás: mozgások sorozatait tanuljuk meg egységként, ún. neuromotor pathway (kb. neuromotoros ösvény - erről is lesz még szó bővebben) kiépítésével. Ilyen lehet pl. egy fegyver elővétele és egy támadás kivitelezése. Ez kellő mennyiségű gyakorlással egyetlen, megszakítatlan egységet alkot, a végrehajtása nem döntések  sorozatát igényli, csak egy "startjelet".

- konceptuális tanulás: nem technikai, hanem konceptuális döntéseket hozunk, nem "megcsinálom a "fehér lótusz kibontja szirmait" technikát", hanem "visszatámadok" vagy "tüzelek". A mélyen beépített mozgássorozat (ld. még neuromotor pathway :)) pedig végbemegy.

Szóval: irány gyakorolni! 

 

 

OODA loop - avagy a MODÖL hurok

2009.03.15. 11:48 | Mongoose_lrt | 2 komment

Rögtön egy apró kitérővel kezdeném: az önvédelemmel kapcsolatos jelenségek terminológiája szinte teljes egészében angol, a legtöbb terminusnak nincs magyar megfelelője, ezért állandóan gondban leszek a magyarítással. Ez remélhetőleg néhol jól fog sikerülni, máshol feltehetően kevésbé. A magyarításokra minden ötletet szeretettel várok. 

Az elmélet

 

Tehát, az OODA loop. Maga a kifejezés egy amerikai ezredestől, bizonyos John Boydtól ered. A rövidítés az Observe, Orient, Decide, Act szavakat takarja, azaz Megfigyelés, Orientáció, DÖntés, cseLekvés (esetleg a magyar rövidítésben ehelyett a Lépést javasolm, mert jobb hangzásúnak találom a MODÖL, mint a MODÖCS betűszót). A loop 'hurok' arra utal, hogy a mechanizmus újra és újra lejátszódik.

Az OODA loop nem más, mint az emberi döntéshozás és cselekvés egy modellje, amely négy fázist különít el:

  1. Observe (megfigyelés): a körülöttünk lévő szituáció megfigyelése,  az érzékeink által befogadott adatok által. (Megjegyzés: ha úgy jársz-kelsz a világban, hogy fogalmad sincs róla, mi történik körülötted, a MODÖL-hurkod be sem indul, és esélyed sincs reagálni a külvilág eseményeire.)
  2. Orient (orientáció): a szituáció tulajdonképpeni feldolgozása. Az, hogy a szituáció mely elemeit tekintjük relevánsnak, és ezekhez milyen értékeket stb. kapcsolunk, Boyd szerint a genetikai állományunkon, a kulturális hátterünkön, a múltbéli tapasztalatainkon és analitikus-szintetikus képességeinken alapszik. (Megjegyzés: a tapasztalatokban természetesen bennefoglaltatnak az edzési-gyakorlási tapasztalataink is, amelyek analitikus-szintetikus képességeinket is erőteljesen formálhatják.) A fentiek igen erős hatással lesznek a döntésünkre is.
  3. Decide (döntés): magáért beszél, ezen a ponton választjuk ki az előzőek által meghatározott lehetőségek közül azt, amelyet végrehajtunk.
  4. Act (cselekvés/lépés): végrehajtjuk a cselekvést.

Mi történik ezután? A cselekvésünk által létrejön egy új szituáció, amelyet megfigyelünk, orientálódunk, döntünk és újra cselekszünk. És így tovább.

A gyakrolat

 

Mit jelent mindez az önvédelemben? Először is azt, hogy ha a hurok nem kezdődik meg, akkor nincs cselekvés; más szóval, ha nem vesszük észre mindazt, ami történik, akkor nem fogunk tudni cselekedni. Másrészt: ha képesek vagyunk gyorsabb hurkokat létrehozni, mint a (lehetséges) támadóink (Boyd kifejezésével "az ellenfél hurkán belülre kerülünk"), akkor gyorsabban cselekszünk, és ezáltal előnyre teszünk szert. Továbbá: mivel a (lehetséges) támadók is hasonló hurkokban cselekszenek, ha a hurkot megszakítjuk , arra kényszerítjük az ellenfelet, hogy új hurokba kezdjen, ezzel időt nyerünk. (Egy egyszerű példa: ha folyamatosan mozgásban vagyunk, akkor a támadó nehezen lép túl a megfigyelési ponton, mivel a célpont mindig máshol van, mire elindítaná a támadást.)

Hogyan gyorsíthatjuk fel a MODÖL hurkunkat? Nos, királyi út - tudtommal - nem létezik: gyakorlni, gyakorolni, gyakorolni (ezt rengetegszer le fogom még írni, úgy sejtem:)). Amikor értékelünk egy szituációt (orient) és döntünk, az agyunk sematikusan hasonló eseményeket keres a múltbéli tapasztalataink között. Ha ilyenek nincsenek, (azaz semmiféle tapasztalatunk nincs a szituáció kezelésében) a hurok megakad a döntés előtt, mert nincsen hozzá alap. Ha azonban megfelelő edzéskörülmények között sok hasonló szituációt kreáltunk, amelyekben kiépítettük a megfelelő válaszokat (erre később részletesen ki fogok térni), akkor a döntés és cselekvés jelentősen felgyorsítható.

Most, hogy kiműveltük magunkat, mehetünk edzeni ;)

 

(WM javaslata a MODÖL hurok helyett MODÖL ciklus, ami nem rossz. Mindenki válasszon ízlés szerint, vagy akár maradjon az eredetinél.)


Mongoose_lrt

 

 

 

· 1 trackback

Hol kezdődik bármi? :)

2009.03.14. 15:01 | Mongoose_lrt | 2 komment

Jópár blog és egyéb oldal fut manapság, amelyek az önvédelem technikai, néha taktikai oldalával foglalkoznak, esetleg az önvédelmi eszközökkel. Ez jó dolog, nincs vele semmi baj. Ami azonban - legalábbis számomra - zavaró, hogy igen kevés szó esik mindazon mélyebb kérdésekről, amik az önvédelem hátterét adják. Mi támadás és mi nem az? Milyen fiziológiai és pszichikai folyamatok játszódnak le az emberben, ha megtámadják? Milyen biomechanika működteti az "önvédelmi technikákat"? Milyen utóhatásai lehetnek egy támadásnak? (Tegye föl a kezét, aki guglizás nélkül bír 3 összefüggő mondatot mondani a PTSD-ről! Na ugye :)). Számtalan a fentiekhez hasonló kérdés van, és a válszok a személyes védelmünkre tett lépések alapjait jelenthetik - ha tudjuk a válaszokat. Ezekből a válaszokból következik az, hogy hogyan érdemes gyakorolni, hogyan érdemes felkészülni az önvédelemre, hogyan lehetséges csökkenteni az ilyen esetek bekövetkezésének esélyét, bekövetkezésük esetén pedig a lehető legjobban kijönni a dologból.

Hát ilyesmikről lesz itten szó - ha nem is napi frissülésben :)